Hulladék-szavak

Ágnes Judit Kiss

Először is a szavak. Miért akar az író, a költő szavakból létrehozni bármit, ami értékes? Szavakból, amiket már elhasználtak, elhasználtunk, amelyek elértéktelenedtek a szánkban.

Kiejtett, kidobott szavakból alkotni értelmeset olyan, mint szemétből készíteni ékszert, építeni házat, előállítani üzemanyagot. Szinte lehetetlen, csak éppen muszáj.¹ 
Néha elfog az undor: felismerhető az üres tejesdoboz, elkoszolódott mosogatószivacs, széttaposott kólásüveg, megrohadt ételmaradék, nem tudni, melyiket milyen kezek fogdosták, milyen szájakhoz ért. Felismerjük bukott politikusok, álszent papok, hűtlen szerelmek, kegyetlen apák keze és szája nyomát a szavakon.
Miért a szóból kell az írónak alkotnia? Naponta hány ezret köpünk ki, ki veszi még komolyan őket? Mégis muszáj, akkor is, ha nem lehet. Nincs más esély. Túl sok van értéktelen anyagból, és túl kevés mindabból, amire szükségünk van.
Néha kísért a reménytelenség: mire lehet még jó, ami rég tönkre ment, amitől már csak meg akarnak szabadulni, mert alkalmatlan mindenre? Hányszor halljuk és érezzük magunk is, hogy nem alkalmasak a szavak kifejezni az érzéseket, tisztázni a félreértéseket, megbékíteni a háborúskodókat. Üresek, mint egy tejfölöspohár, egy sörösdoboz, vagy egy összegyűrt zacskó a szemétben.
Verset írni újrahasznosítás. Elkezdjük szétválogatni, összepréselni, megolvasztani és lehűteni, magas hőfokon elégetni a szavakat, és egyszer csak ott az építőanyag, a házé, amiben ellakhatunk, ha elöntötte az ár az otthonunkat. Halmazállapotot vált a szemét, és ott a gáz, amivel előre jut az autónk. Új alakot ölt, és mi is megújulunk, amikor ékszer vagy játék lesz a hulladékból.
Lassan már semmink nem marad, csak szemét. Lassan már semmink nem marad, csak szavak. És lakni akarunk valahol, haladni valahová, játszani és látszani, szépnek és felszabadultnak lenni. Szóval élni. Élni a szóval.
Jöjjön a csokipapír, a mosogatószeres flakon, a repedt kristálypohár. Jöjjenek a csúnya szavak, és a szépek, de kiüresedettek, repedtek, sérültek. Van minden országban és minden nyelven, aki szétválogatja, összepréseli, felolvasztja és lehűti, elégeti és átalakítja őket.
Kommunikálni nem azt jelenti, hogy beszélni. Azt jelenti, hogy üzenetet átadni. Úgy, hogy a másik is megértse. A többi csak beszéd. Fecsegés. Egyoldalúan a médiában, csevegésként a liftben, hozzászólásként a Facebookon. Hulladékgyártás.
Mi marad még? A csend, a szavak nélküli üzenet.

Kiss Judit Ágnes az ELTÉ-n magyar nyelv és irodalom szakon, a Színművészetin drámatanári szakon, a Pécsi egyetemen pedig oboa szakon végzett. Eddig három verseskötete jelent meg, és prózai szövegei a Szomjas Oázis, Dzsungel a szívben és A szív kutyája című női antologóiákban. Regényé - A keresztanya, Szomor Veron történetei - nyerte el 2010-ben a Bank Austria Literaris ösztöndíját, 2011-ben volt a KulturKontakt Austria "Writer-in-Residence" programjának résztvevője.

¹ ebben az évben jelent meg magyar találmányként a hulladékból készült könnyűszerkezetes ház és a szemétből égetett metanol